Tegnap kaptuk a hírt. Nem bírta tovább.
Mert én nem anyámtól tanultam körmöt festeni. És nem otthon sütöttem életemben először palacsintát, hanem Náluk. Erre is Ő tanított. És amikor felmásztunk 3-man az előtér tetjére Ő volt az egyetlen, aki nem leszidott minket, hanem röhögött rajtunk, hogy nem bírunk lejönni és hozott egy létrát.
Én voltam a kedvenc tanítványa. Hányszor elmondta...
Most, amikor az anyja, testvére, lánya, unokaöccsei nem tudnak róla több pénzt, időt, energiát lehúzni, amikor már annyira lesoványozott, hogy... teljesen... Amikor már az iskolában is csak egy általuk kreált kínos helyzet megoldása a halála... Amikor már nem csámcsog rajta és köpi ki újra meg újra a falu szája....
Nyugodjon békében.
(Ahogy akarta, a szeretett folyója sodrásában, és nem annak a falunak a földjében, ahol az elmúlt 15 év minden pillanatában utált élni. Mert ő sokkal pezsgőbb, lendületesebb és tájékozottabb volt, mint onnan 5 random kiválaszott ember. Mert Ő tudta, hogy milyen sorrendben kell elvenni az evőeszközöket, és nem mindent kanállal evett. A legjobbakat kívánom tisztelettel Tanár Nőnek. Még mindig magázva, mert nem tudom tegezni, még mindig nem.)
