Úgy érzem magam, mint egy elszáradt és lehullott falevél. Fúj a szél a kietlen és üres utcákon, odaütődök a házfalaknak, visszapattanok, sodródok tovább. Az aszfalnak ütközök. Fájnak ezek az ütközések. De a szél nem áll el és mindig, mindig tovább visz. És semmit nem tehetek, ami befolyásolná az utamat, hogy hova tesz le a szél. A többi falevél még kényelmesen csücsül a fán, de én már sodródok. A többiek meg vagy észre sem vesznek, vagy röhögnek rajtam, mert én "gyengébb" vagyok, mint ők. Lehullottam. Ők még nem tudják, hogy egyszer őket is elfújja a szél.

Mostanában annyira azt mutatja az élet, hogy minden erőfeszítésem hiábavaló, mert semmi nem sikerül. Pedig tényleg csinálom és teszek érte és pozitívan állok hozzá...és nem. Azért sem. És igen, kezd nagyon elegem lenni. Egyszer jól megunom, és nem fogok semmit csinálni. Akkor legalább tudni fogom, hogy "megérdemelten" csapódtam az aszfaltnak.

És ebben a szituban a Mázlista Blackness áll és nézi az örök szerencsétlen Hfv-t, hogy igen, megint lent van.... Blackness nem tud segíteni, ez neki kudarc. És nem érti azt sem, hogy most nem tudok vele lenni. Hogy ne lássam az arcán a csalódottságot azért, hogy akar segíteni, de nem tud. Hogy ne lássam, hogy neki megint minden sikerült, pedig ugyanannyit vagy kevesebbet tett érte. Hogy ne merüljek már el megint a trutymóban jobban, mint amennyire már egyébként is. Ebben a helyzetben (is) Vermes Lovag a gyógyszer. Ő nem tudja, de rengeteget segít nekem. valahogy mindegy miről beszélünk, de megnyugtat vele, mert tudom, hogy van. Megijedne az élménytől, ha rájönne mennyire fontos barát Ő nekem. Blackness meg szerintem kezd irigy lenni rá. Talán érzi. (Pedig egyikőjük sem fontosabb a másiknál, csak egyszerűen most Blackness nem gyógyszer.)

Tegnap Vermes Lovag kimondta, amit már eddig is tudtam. Sokat gondolkoztam ezen mostanában és valószínűsítettem, hogy így fog történni, de így, hogy kimondta...olyan végleges... Nagyon keveset fogunk tudni találkozni. És ez nagyon nem lesz jó nekem. (Neki se, csak ő majd jól elnyomja) Elfutotta a könny a szememet. De ott maradt. Nem szoktam sírni. Tegnap meg nem volt szabad. Pedig belül folytak a könnyeim.

Kiegészítés: Zenét hallgatok, meghallom:

"Amikor a levelek sírnak
és a fákon táncol a szél"

Nem lehet véletlen.