Az úgy volt, hogy elindultam vizsgázni. (Persze elnéztem az órát és hiába siettem, 1 órával korább voltam, mint gondoltam.) Busz meg nem akart jönni. Természetesen. Aztán került egy. Arra nem szálltam fel, mert tudtam, mindenki arra akar majd, meg az összes többi busz arra visz, amerra én akarok menni ez meg pont nem. Úgyhogy begurult x perc várakozás után a második busz.
Már mikor begurultunk a buszmegállóba....már akkor gyanús volt....Ez nem lehet Ő. Akire én gondolok, nem szemüveges. Meg mit keresne itt? Nem is erre lakik. Aztán megállt tőlem kb. másfél méterre se. És elkezdte olvasni a könyvet, ami annyira jellemző rá. Akkor már sejtettem, hogy de... Ez Ő lesz. Aztán ment a para, hogy felismer-e. De nem látott még vizsgázós cuccban. Meg talán összefogott hajjal sem. Meg akkor még nem ez a szemüvegem volt. Meg ki voltam festve. Most meg nem pedig rá fért volna a lila-karikás szemeimre. Agyaltam rendesen, mikor ott szállt le, ahol én. Merthogy ő onnan tud könnyen hazamenni. Akkor már sejdítettem, hogy nem lehet véletlen. A karikagyűrű sem az ujján.(Azóta már vőlegény) Áh. Mégsem Ő... Hiszen nem szemüveges.
Délután eszembejutott, hogy minden randinkon könnyezett a szeme. B*szta a kontaktlencséjét a cigifüst. (Vajon mennyi a valószínűsége annak, hogy pont Ő meg pont én pont ugyanarra a buszra szálljunk fel? Szerintem leginkább nagyon nem sok.)
Úgyhogy részem volt az élményben, hogy újrahallgassam életem dallamát. Amiben volt egy fals hang, de attól a hangtól szebb lett a dal. Az a hangjegy eldöntötte, hogy a zeneszerző merre kanyarítsa tovább a művet. Abban az egy hangjegyben több szenvedély volt a dal iránt, mint a sok-sok másik hangjegyben, előjegyzésben vagy bármi mármilyen firkantásban. Én pedig nem engedtem közel. És elengedtem. Nem kesergek. Belőle pont az az "egy hangnyi" elég volt, hogy a többi jobb/szebb legyen utána. Szeretném, ha boldog lenne és felesége vigyázna Rá.
