Amikor megtelt a fejem a könyvek, jegyzetek és akármik tömegével, akkor jót tett a séta. Kiültem a Duna-partra Enyát hallgatni. Mert az jó. És addig ültem ott, amíg rá nem telepedett a lelkemre a nyugalom, és a szúnyogok hada körbe nem vett. (igen, engem ők nagyon szeretnek vacsorára...) Néztem a vizet, és hallgattam a zenét. És nem törődtem az elmúlt napok hozdalékával.
Hogy Hsz felhívott, és nekem kellene megoldani néhány ember problémáit, mert beszéljek már velük, meg csináljak már valamit.
És Győző telefonhívása sem érdekelt, hogy az ő problémáit oldjam meg.
És nem választok Blackness helyett az akárhány hódolója közül és nem, nem akarok Vermes Lovagnak segíteni semmiben, mert nem hagyja. Nem akarom meghallgatni, mert úgyse mondja el. És nem rédekel, hogy elvárja, hogy tudjam, amit nem mond el.
Nem, akkor ott nem akartam gondolatolvasni, problémamegoldani, lélekápolni. Mikor pár napja én álltam a szakadék szélés Blacknesst kerültem, mert belelökött volna (semmiképp sem szándékosan, de az eredmény a lényeg). Vermes Lovagnak csak örültem, adta az aggódódót, de nem tett semmit, hogy nekem jobb legyen. Hsz nem volt sehol, Győző sem.
Én meg most önző leszek, és igen, magammal fogok foglalkozni. Mert az én problémáimat senki nem oldja meg helyettem. (Ezt eddig is tudtam, és nem is vártam senkitől, de ennyire magamrautaltnak már régen éreztem magam. Most sok a kaki, és mostmár tényleg el kell lapátoljam.) Nem vizsgázik le helyettem senki, és nem harcolja le senki az én háborúimat, hogy ne nekem kelljen. Eddig az energiámat másokra fordítottam. Nem térül meg. Most a saját érdekemben fogom használni őket, és nem érdekel, hogy kit mennyire fog ez bántani, mert mikor ők feljebb kerülnek úgy, hogy én tartok nekik bakot én maradok lent. Aki menni akar, menjen, senkit nem tartok vissza, és nem kötelező senkinek, hogy a barátom legyen.
Most nekem is kapaszkodni kell. Mondjuk a Duna-partra Enyát hallgatni.
