A mai napomat anyu sikeresen életem egyik legszarabb napjává varázsolta. Közölte ugyanis, hogy amit én a főiskolán, vizsgaidőszakban és akármikor kínlógok, csinálom, tanulom, hogy jobb legyen és eredményesebb és akármibb, az nem tanulás. Hát igazán köszi. Azért vagyok ébren hajnalig, és tanulok munka után, hogy jobbak legyenek az eredményeim, meg hogy egyáltalán legyenek eredményeim. Sok más évfolyamtársammal ellentétben, aki ugye beleszarnak nagy ívben.
Ez egyébként annak fényében érdekes, hogy anyu az ő főiskolás éveiben ugye a mérce midnen tárgynál az volt, hogy meglegyen. Az eredményei is olyanok. De én nem tanulok. Meg ő ingyen tanult és meg nem és különben is. És az a legnagyobb baj, hogy hiába tanulok, dolgozk mellette, segítek a háztartásban, bármit is jobban többet vagy keményebben csinálnám, az se lenne elég jó. Mert neki csak velem szemben vannak elvárásai. Magával szemben nem nagyon. Mert ő ugye boldog. Van egy tökéletes férje (nyilván ő maga is az), és már csak én vagyok az a nyomorék, aki torzítja a tökéletes képet. Igazán remek. Lépni kellene, csak nem tudok...
